A Tokaji Aszút mindig is a világ legjobb édes boraként tartották számon. Amit a legtöbb ember tud erről a kis régióról: eldugott terület a Kárpátok lábánál, Északkelet-Magyarországon, a Tisza és a Bodrog találkozásánál, ahol már az 1600-as évek közepén a botritisznek köszönhető nemesrothadás nyomait fedezték fel.

A Botrytis cinerea tulajdonképpen egy különleges penészgomba, mely arannyá változtatja a tokaji szőlőt. Egyedi értékét megörökíti a nemzeti himnusz, dicsőítették királyok, királynők, pápák, költők, zenészek és filozófusok szerte a világon. Azóta is, e kis borvidékre megérkezve azonnal megérezzük a csodát a levegőben, és a nosztalgia különleges érzése fut át rajtunk minden hazainduláskor.

A legenda úgy tartja, hogy az első Tokaji aszúbort egy református lelkész, Szepsi Laczkó Máté készítette el. Az 1600-as évek első harmadában, az egyik szüretet megelőzően a szüretelőket hadba szólították a török hódítók ellen. Mire hetekkel később visszatértek, csak töppedt szőlőszemeket találtak a fürtökön. A lelkész utasította őket, hogy szedjék le a fürtöket és mindenki meglepetésére, abból a halom szőlőből mennyei elixír csepegett ki.

A történelemben elsőként Tokajban került leírásra dűlőklasszifikáció. Másfél évszázaddal a bordeaux-i osztályozás előtt, az 1730-as években Bél Mátyás jegyezte fel az első tokaji dűlőosztályozást. Ekkor 173 dűlőt említett, első, második és harmadik osztályba sorolva. Egy 1737-ben kiadott királyi rendelet határozta meg azt a 28 települést, amelynek területén a tokaji bor készítéséhez szőlőt lehet szüretelni. A tokaji bor azonban csak a 18. század végén vált világhírűvé.

A középkori Magyarország viharos évszázadaiban fosztogató hadseregek által folyamatosan feldúlt vidék népét arra kényszerítették, hogy titkos pincéket ássanak a folyékony arany megőrzése érdekében. A bort a közeli Göncön, kifejezetten erre a célra készített kisméretű, 136 literes tölgyfahordóban érlelték, hogy elférjen a mélyen a föld alatt húzódó labirintusszerű pincékben.